1976-ban a Film Színház Muzsika című kulturális képes hetilapban jelent meg Nánay István cikke, amelynek témája a színházi közönséghatás vizsgálata. Az írásból kiderül, hogy ez a terület újdonságnak számított a hetvenes években világszerte és Magyarországon is. Érdemes elolvasni ezt az írást a kezdetekről, hogy mit vizsgáltak a színházakban, mi volt a releváns, érdekes információ. Ehhez képest hol tartunk most, 2020-ban a magyar színházaknál? Én azt gondolom, hogy ha a közönségre gondolunk, a legtöbb esetben a demográfiai jellemzőket kezdjük el sorolni (kor, nem, lakhely, iskolai végzettség) és nem azt, hogy egy adott előadás milyen gondolatot, érzést, hatást, cselekedetet váltott ki, pedig ezért készülnek az előadások. A teljes 1976-os cikk a következőkben olvasható a saját kiemeléseimmel.
Tetszett? Nem tetszett? Miért? – Egy előadás közönséghatása
Színház és közönség. A kettő egymás nélkül nem létezik. De ismerik-e a színházak a közönségüket? Tudják-e, kiknek játszanak esténként? S ezzel összefüggő kérdés: melyik színháznak van arról többé-kevésbé megbízható képe, hogyan hat nézőire az előadás, amit éppen játszik?
Igaz, nincs egy szóval jellemezhető, egységes közönség. Akkor sem lenne könnyű dolga egy színháznak, ha látogatói csak egyfajta foglalkozású, vagy egyidős, vagy azonos iskolai végzettségű nézőkből tevődnének össze. De ilyen közönség még egy ifjúsági, vagy teltházas előadásnál sincs. Hiszen a színházi eszközök rendkívül sokféleképpen hatnak. Hát még milyen különféle a hatás, amikor fiatalok és öregek, értelmiségiek és munkások, tanultak, és iskolázatlanok ülnek egymás mellett, olyanok, akiknek gyökeresen eltérő a műveltségük, az élményanyaguk.
Mégis kikerülhetetlen követelmény színházak és színházi szakemberek számára a színházi előadások hatásmechanizmusának kutatása és ezzel együtt a közönség vizsgálata. Enélkül ma már egyre nehezebb lesz színházi produkciót sikerre vinni. Természetesen nem egyszerűen a teltházas sikerre gondolok, bár ez sem elhanyagolható, hanem a nézők tudatában kiváltott változások sikerére. Az ilyen irányú vizsgálódások világszerte gyermekcipőben járnak, Magyarországon meg éppen csak próbálkozások vannak. A Népművelési Intézet elméleti osztálya az idén kezdte el – más kutatási témákhoz kapcsolódva – a színházi közönség és a színházi előadások hatásmechanizmusának vizsgálatát. Két előadás vizsgálata történt eddig meg. Pécsett, a Kamaraszínházban mutatták be László Lajos dokumentumjátékát, az Uránbányászokat, ennek fogadtatásáról bányászok és főiskolai hallgatók körében kötött témájú beszélgetések segítségével igyekeztek képet kapni. Kecskeméten a világhírű Solohov-regényből, a Csendes Don-ból készült színpadi mű hatásáról, gondolatainak feldolgozásáról vallott kérdőíves módszerrel a közönség minden rétegét képviselő több száz néző.
Uránbányászok – Ahogy önmagukat látják
„Nem tetszett az előadás, mert amit bemutatott, az nem jellemző az uránbányászokra.” „Minden olyan volt, mint az életben. Tetszett…” „A darab az életet adta, bemutatta a valóságot, a kicsit keserű, emberi gyarlóságokkal teli, mégis szép és tiszteletreméltó bányász életet.” Három eltérő vélemény abból a sok-sok hozzászólásból, amit az uránbányászok üzemi lapja a pécsi bemutató után közölt, és azokból a beszélgetésekből, amiket a Népművelési Intézet elméleti osztályának közönségvizsgálata során készítettünk.
Miért éppen az Uránbányászok közönségvizsgálatát végeztük elsőnek? A mű közvetlenül azokról szól, akik az előadás nézői. A nézőhöz így különösen közel áll a darab problematikája éppen úgy, mint a története, figurái. Ismerősek számára a helyzetek, a szereplők.
Mindez lehetőséget kínál a sok kérdés gyors megközelítésére: mennyire hiteles a darab ábrázolta valóság; elfogadják-e a bányászok a róluk alkotott művészi képet? Csak egy szűk munkásréteg mindennapjait ábrázolja-e a mű, vagy általános érvényű helyzetrajzot is tud adni a munkásságról?
A vizsgálat során uránbányászokkal és – ellenőrzésképpen – pedagógiai főiskolásokkal beszélgettünk, a kérdések mindkét csoportnál azonosak voltak, csoportos és egyéni beszélgetésekre egyaránt sor került. A darab riportkötetből készült, s nagyjából követi annak szaggatott szerkezetét. Azaz a riportokban különálló emberi történeteket a színdarabban is felhasználta az író, de az egyik életsorsot felnagyította, így ez keretbe fogta a többi epizódot. A történetsor röviden: Simon Gáspár brigádvezető nyugdíjba megy, utolsó napját tölti a bányában és munka közben felidézi a maga és a brigádtagok életének eseményeit. Azoknak az embereknek az élete tárul fel, akik közül sokan kalandos, nehéz, elbukásokkal „tarkított” út után állapodtak meg rövidebb-hosszabb időre a bányában, akik közül nem egy az elmúlt évtizedek embertpróbáló eseményeinek alakítója vagy szenvedő részese volt. Az emberi sorsok zárt jelenetekben elevenednek meg, nincs szigorúan vett folyamatosság sem időben, sem a mesében, sőt, a rendező az ugyanazon a helyszínen játszódó epizódokat sem mindig ugyanazon a színpadrészen játszatta. Az apró epizódokat így térben és időben szétbontva, valamint a zenei betétekkel még tovább töredeztetve meglehetősen bonyolult színpadi szerkezetet kap a néző, amiben eligazodni nem könnyű. Az előadás sajátos ellentmondása a közönség számára az, hogy az emberi történetek zártsága, lekerekítettsége és a nyitott, az asszociatív kapcsolatokra épülő megjelenítés között feszültség van. A felmérés ezért azt is kutatta, hogy mi az, amit a nézők ebből az ellentmondásból észlelnek, feldolgoznak? Hogyan reagálnak a maguk tükörképeire? Melyik szereplőkkel tudnak azonosulni, kikkel nem?
Jelenet az Uránbányászok pécsi előadásából
Három jelenetsor értelmezése
A következtetések részletes, számokkal, százalékokkal megtűzdelt ismertetése helyett három epizód fogadtatásából szeretném bemutatni a jellegzetes nézői magatartásokat. Az előadás egyik hangsúlyos részlete egy baleset és annak kivizsgálása. Simon Gáspár, a főhős többször figyelmezteti egyik társát, ne menjen be egy veszélyeztetett vágatba. De az fittyet hány a figyelmeztetésre és bekövetkezik a tragédia: a felelőtlen ember omlás következtében meghal. A baleset körülményeinek kivizsgálásakor számon kérik Simontól, hogy nem akadályozta meg, ha kell, tettleg is, a balesetet. A kivizsgálás hangneme, a vezetők fellépése olyan munkahelyi légkört sejtet, amelynek a munkás semmibe vevése és a felelősségnek a munkásra hárítása a jellemzője. Simon Gáspár végül bűnösnek találtatik, felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. A balesetet megelőző események, maga a baleset és mindaz, ami azután következik, nem egymás után, folyamatosan, hanem időben megbontva hangzik el, tehát a nézőnek kell a részleteket egységes történetté kerekíteni. A nézők – iskolai végzettségtől, beosztástól, kortól függetlenül – egyértelműen Simon Gáspár pártján álltak és mélységesen elítélték a kivizsgálást vezető embertelen magatartását. Nemcsak a főhős nyerte el abszolút szimpátiájukat, de mindazok, akik ebben az ügyben melléje álltak. A szereplők megítélésében fontos hatása volt ennek a jelenetsornak. Fontos viszont megemlíteni azt is, hogy az epizódokat a nézők nagy része – leginkább az alacsonyabb iskolai végzettségűek – nem fűzte össze kerek történetté, csak a kérdések hatására állították össze több-kevesebb sikerrel. Ítéletüket nem annyira a dolgok logikája szerint fogalmazták meg, mint inkább a kivizsgálás jelenetének erős érzelmi hatására.
A másik részlet: a brigád egyik tagja otthagyja családját s a szeretőjéhez költözik, magával viszi a közösen szerzett vagyon felét, bútort, tévékészüléket. A brigád tagjai, tudomást szerezve erről, hazaköltöztetik motyójával együtt. A nézők nagy része azonosult az eset sugallta erkölcsi tartalommal. Azaz a félrelépő brigádtagot általában elítélték, a brigád lépése pedig egyöntetű rokonszenvet, helyeslést váltott ki. Azoknál is, akik nem családosak, vagy történetesen elváltak. Ez a hagyományos családerkölcs erős kötelékeit bizonyítja.
Különösen nagy hatást gyakorolt a főiskolásokra az a jelenet, amelyben egy tehetséges, megfáradt, álmait megvalósítani képtelen, agyonhajszolt, ideges mérnök tárja fel életét fiatalabb, bányászból lett mérnöktársának. A főiskolások számára mindaz, amiről a kiégett mérnök beszél (a hivatás és a napi feladatok összeegyeztethetősége, az álmok és a realitás ellentéte, a kényszerű kompromisszum a pályájuk kezdetén), rendkívül időszerűek voltak. A bányászok számára ez a jelenet nem ennyire élő, ők inkább élesen szétválasztották a két férfi magatartását és eltérően ítélték meg a mérnököket.
A tudatrendszerről ad érdekes képet a harmadik tapasztalat is. A darabban szereplő nők monológokban vallanak asszony-sorsukról. Az anyák, férjüket alig látó feleségek, elhagyott asszonyok, az Olimpia bár hölgyeinek élete elevenedik meg ezzel az ábrázolástechnikával. Ilyen módon ad képet a játék egy elterjedt kapcsolatrendszerről: a feleség, az anya, az alkalmi ismerősök közül egyik sem egyenrangú a férfival, csak részei a férfi életének. A felmérési összegezés azt mutatja, hogy ezzel az ábrázolásmóddal a nézők – bányászok és főiskolások egyaránt – azonosultak, fel sem merült bennük a gondolat, hogy ez a viszonyrendszer férfi és nő között korszerűtlen.
Színpad és önismeret
A részletek értelmezésén túl az egész dokumentumjáték fogadtatásának talán legfontosabb tanulsága az, hogy a bányászok zöme nem értett egyet azzal a bányászképpel, amit a darab mutat. Nem fogadták el, hogy realitás a szereplők jó részének nem éppen szeplőtlen előélete, a nyers szóhasználat, kevesellték a helytállást, a segítőkészséget, az áldozatvállalás bemutatását; hiányolták a házzal, autóval, telekkel, szőlővel rendelkező átlagember szerepeltetését. Mindez azt mutatja, hogy végső soron idealizált képet kívántak volna látni. A kérdésekre adott válaszok ezt egyértelműen igazolták. Azt is, hogy az egyszerű jelenetek és a bonyolult szerkezet ellentétét legtöbben leegyszerűsítették: a jeleneteket csupán önmagukban értékelték. Ez arra mutat, hogy az előadás sokak számára nem találta meg azokat a művészi eszközöket, amelyekkel a játék sajátos építkezési rendszerét egyértelműen el tudta volna fogadtatni.
Az Uránbányászok közönségének megkérdezése egy vizsgálatsorozat első állomása volt. Mint minden új vizsgálat, egyelőre ez is csupán kísérletnek tekinthető. Mégis, úgy érzem, már az első tapasztalatok is szolgálhatnak érdekes tanulságokkal a színház és néző kapcsolatáról, az együttes és közönsége önismeretéről.
Nánay István
Forrás: Film Színház Muzsika 27./1976. július 3.
