Részletek Makara Péter – S. Nagy Katalin – Vitányi Iván 1971-es cikkéből
1971. szeptemberében jelent meg egy cikk a Budapest Folyóiratban, amely a Kiscelli Múzeumban, az Aquincumi Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban végzett közönségvizsgálatot összegzi. Ez még a magyarországi látogatókutatás kezdete, de a cikk ennyi év távlatából is sok érdekességet tartalmaz. A következőkben az írásból származó részletek olvashatóak, a teljes cikk itt érhető el.
A múzeumok iránti érdeklődés hirtelen megnövekedése az elmúlt években: egyik legérdekesebb jelensége közművelődésünk jelen helyzetének. Nem mondhatjuk, hogy teljességgel váratlan — hiszen múzeumaink vezetői és dolgozói elég sokat fáradoztak ennek érdekében —, mégis meglepő. Nemcsak azért, mert egyszerre vezető helyet foglaltunk el az ,,egy főre eső múzeumlátogatás” világstatisztikájában (ezen is érdemes elgondolkozni), hanem mindenekelőtt a változás ténye miatt.
Közművelődésünket ugyanis évek óta egyfajta konszolidált állandóság jellemzi. Elértük, hogy számottevő rétegek olvassanak, járjanak színházba, nézzenek meg művészi filmet, hallgassanak komoly zenét — az igényes művészet e közönsége azonban még mindig kisebbséget alkot a csak szórakoztató könnyű műfajok iránt érdeklődő nagy többséggel szemben. A két ízléskör határai, úgy tűnik, megmerevedtek. Elmúlt a „hősi korszak”, amikor a közönség újabb és újabb csoportja, indultak „rohamra a műveltség bástyái ellen”. Most minden százalékos térnyerést sziszifuszi munka előz meg, sőt, gyakran már annak is örülhetünk, ha az eredményeket tartani tudjuk.
Ebben az összefüggésben meglepő tény a múzeumlátogatás arányának hirtelen megnövekedése. Arra mutat, hogy a nagyközönség érdeklődése mégsem hasonlít valamiféle mozdulatlan tóhoz, benne időről időre áramlatok indulnak, kisebb-nagyobb változások halmozódnak fel. Éber szemmel kell figyelnünk, hogy felismerjük e változások tendenciáit, s ezáltal a mozgás jellegét — ebből ugyanis nemcsak a jelenre, hanem a közvetlen jövőre is következtethetünk. Ez a figyelés elsődleges feladata a művelődésszociológiának. Igaz, ma még elég hiányosan tölti be ezt a feladatát; csak most alakulnak ki céljai és módszerei. Az első vizsgálatok — s ez természetes is — többnyire nem jutottak mélyebbre a felületnél. Most kezdünk ott tartani, hogy a felszínen tapasztalható jelenségek mögé is tudjunk nézni, hogy megkeressük a jelenségek változásának és állandóságának okát, összetevőit.
Az itt következő tanulmány annak a felmérésnek az adatait gyűjti egybe, amelyet 1970. augusztus—szeptember—október havában három budapesti múzeumban: a Budapesti Történeti, a Kiscelli és az Aquincumi Múzeumban végeztünk. A vizsgálat módszere kérdezőbiztosok útján lefolytatott kikérdezés. Kérdező biztosaink mindhárom múzeumban két időszakban (augusztus—szeptember, illetve október) mintegy két hétig tartózkodtak. Ezalatt a Kiscelli és az Aquincumi Múzeumban szinte minden látogatóval beszéltek, a Budapesti Történeti Múzeumban pedig az összes látogatóknak mintegy 10%-ával, véletlenszerű kiválasztás alapján. (A kiválasztás „módszere” magától adódott: a kérdezés megkezdésekor megszólították a legelső látogatót, majd mikor a beszélgetést vele befejezték, a soron következőt. Aki közben jött, az természetesen kimaradt.)
Összesen 1008 embert kérdeztek meg így, ami — a múzeumlátogatás arányait tekintve — már jelentős szám, nagyjában-egészében reprezentatívnak tekinthető, legalábbis a három múzeum és a két kérdezési időszak vonatkozásában. Feltétlenül alkalmas tehát az adatok bizonyos mértékű általánosítására is. (Különösen, ha hozzávesszük, hogy egy speciális kiállítás — „Mezőgazdaság a Képzőművészetben”— alkalmából két másik múzeumban, a budapesti Mezőgazdasági és a keszthelyi Balaton Múzeumban 388 főre kiterjedő vizsgálatunk is sokban hasonló eredményekre vezetett.)
Vizsgálatunkban három cél vezetett bennünket. Először is a múzeum és a közönség kapcsolatát igyekeztünk felmérni (kik, mikor, milyen körülmények között, milyen céllal, milyen eredménnyel jelennek meg a múzeumban). Másodszor, ezen belül, különösen a múzeumlátogatók képzőművészeti ízlése iránt érdeklődtünk (mindhárom múzeumnak vannak képzőművészeti vonatkozásai is). Harmadszor, vizsgálatunkat kezdésnek és próbának is szántuk, egy nagyobb, sokrétű kutatási program első lépésének. Ilyen felméréseket hazánkban eddig nem végeztek, de — a kikérdezés extenzív és intenzív kiterjedését tekintve — a külföldi irodalomban sem sok példát találunk rá. Sokban támaszkodtunk a párizsi Bourdieux Intézetben végzett vizsgálatokra, de azokat hazai talajra kellett átültetni és ki kellett egészíteni. Vizsgálatunkkal tehát utat kívántunk törni, ki akartuk alakítani a további kutatások módszereit.
Milyen tanulságokat hozott vizsgálatunk az elöljáróban feltett kérdésben? Mit tudtunk meg a múzeumlátogatás megnövekedésének okairól, összetevőiről? Mindenekelőtt, némiképpen „lokalizálni” tudtuk az érdeklődést. A múzeumlátogató természetesen nem magáért a múzeumért megy a múzeumba, hanem amit benne láthat; a múzeumlátogatás mögött tehát valamilyen speciális igény, érdeklődés dolgozik. Vizsgálatunk adatai szerint a mai magyar múzeumlátogatók körében főleg kétféle az érdeklődés: történeti és képzőművészeti. Azt mondjuk erre, hogy ez aztán igazán természetes. Múzeumainkban elsősorban történeti és képzőművészeti anyag látható, világos tehát, hogy a múzeumok iránti érdeklődés növekedése vagy megcsappanása egyben a történelmi és képzőművészeti érdeklődés növekedését vagy lanyhulását jelenti. Mégis fontos tény, hogy e szakágak iránt, úgy látszik, gyorsabb ütemben növekedett az érdeklődés, mint mondjuk a természettudományos, vagy az ipari és mezőgazdasági jellegű kiállítások iránt. Ha pedig valóban a fejlődés okait igyekszünk feltárni, akkor először is e szakterületekre kell irányítanunk figyelmünket.
…
A múzeumlátogatás körülményei
A megvizsgált három múzeumot a férfiak és nők körülbelül fele-fele arányban (53-47% a nők javára) látogatják. Életkor szerint a 18-30 és a 41-50 évesek a legszorgosabbak. E két korosztály együtt a múzeumlátogatók csaknem felét adja. A 18 éven aluliak jobbára iskolai látogatás formájában keresik fel a múzeumokat, a megvizsgált három intézmény közül leggyakrabban Aquincumot. A 60 éven felüli, jobbára nyugdíjas korosztály részvétele alacsonyabb volt a vártnál, átlag 10% körül mozgott. Lakóhely szerint természetesen a budapestiek vezetnek, csak a Budapesti Történeti Múzeumot keresik fel nagyobb számmal vidékiek. Érdemes hozzátennünk, hogy a Mezőgazdasági Múzeumban és a Keszthelyi Balaton Múzeumban végzett felmérésünk is ugyanezt bizonyítja. A lakóhely szerinti megoszlás még abban is érvényesül, hogy a BTM-et, a Kiscelli Múzeumot és Aquincumot inkább a budai, a Mezőgazdasági Múzeumot inkább a pesti oldal lakosai keresik fel. Ez a helyhez kötöttség mindenesetre elgondolkoztató, mert a pozitív vonatkozásai mellett (egy-egy városrész, vidék lakói magukénak érzik a területükön fekvő múzeumot) a múzeumlátogatás szűk keresztmetszetére is utal.
Nem teljesen megnyugtató a látogatók foglalkozás és iskolai végzettség szerint való megoszlása sem. Az értelmiség és az alkalmazottak részvétele messze meghaladja országos arányát, a munkásoké és különösen a parasztoké messze alatta marad. Iskolázottság szerint az egyetemet vagy legalább középiskolát végzettek dominálnak.
A múzeumlátogatási szokások felmérése a várt képet nyújtotta: a megkérdezettek többsége csoportosan látogatott a múzeumba (ezen belül is a legtöbben családjukkal, majd barátaikkal, ismerőseikkel). A magányos látogatók aránya sehol sem éri el az egyharmadot. Jellemző azonban, hogy sok csoportos látogató nyilatkozott úgy (különösen a magasabb iskolai végzettségűek közül), hogy szívesebben jönne egyedül. A tárlatvezetést a megkérdezettek kb. egyötöde igényelte, ennél valamivel többen szavaztak egy hozzáértő baráttal való közös látogatásra.
A barátok, ismerősök szerepét az a kérdésünk is aláhúzta, amelyben a múzeumlátogatás okát tudakoltuk. Legtöbben barátaik tanácsát említették. Sokan tértek be véletlenül, különösen a nyári szabadság alkalmából. Figyelemre méltó, hogy a rádió, a televízió ismeretterjesztő műsorai és különösen a közvetlen propaganda (hirdetések, plakátok) az utolsó helyen szerepeltek.
A megkérdezettek többsége először volt az adott múzeumban; a visszatérő látogatók aránya mindenütt magasabb az egynegyednél – a Mezőgazdasági Múzeumban és Keszthelyen a feléhez közelít. Ők többnyire másodszor vagy harmadszor jártak a vizsgált intézményben, ennyire tehető tehát a múzeumok „törzsközönségének” aránya.
Ennél nagyobb természetesen azoknak a száma, akik a megkérdezést megelőző időszakban (másfél évben) más múzeumokat kerestek fel. E kérdésünk alapján megközelítő képet kaphattunk a múzeumlátogatás frekvenciájáról. Eszerint azok képezik a legnépesebb osztályt, akik a vizsgálat előtti másfél év alatt egyszer, kétszer, illetve háromszor voltak múzeumban; ők alkotják a megkérdezettek 60%-át. Úgy látszik, ez a „félévenként-évenként egyszer” alkotja a múzeumlátogatás standard gyakoriságát; igen kevés ugyanis azoknak a száma, akik ennél valamivel többször mentek volna el valamely kiállító intézményünkbe (mindössze 4%). Érdekes viszont, hogy 6-nál többször (tehát kb. minden második hónapban) már ismét sokan voltak (24%); ők alkotják a múzeumbarátok lelkes csoportját. Velük szemben állnak a közömbösek: a megkérdezettek 15%-a semmilyen más múzeumot nem keresett fel az előző másfél év alatt. (Az említett intézmények között egyébként a képzőművészeti jellegűek – a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Műcsarnok – állnak az első helyen, ezeket a történelmi jellegűek követik: a Nemzeti Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum.)
A látogatóknak a múzeumokkal szemben támasztott igényeivel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy 90%-uk igényli a múzeumi tárgyak mellett elhelyezett ismertető szövegeket. Felénél valamivel több (54%) tartja szükségesnek a múzeumlátogató előzetes tájékozódását, elsősorban olvasás útján. Bár túlnyomó részük jónak, sőt, jelentős részük kitűnőnek tartotta az éppen meglátogatott kiállítást (kitűnőnek és jónak az összes megkérdezett 87%-a), mégis sokan éltek azzal a lehetőséggel, hogy kifogásaikat, panaszaikat is elmondják.
Érdemes sorra vennünk a legfőbb kifogásokat, hiszen a múzeumlátogató közönség igényeit, kívánságait tükrözik. Leggyakoribb közöttük, hogy hiányos az eligazítás abban is, hogy hogyan lehet a múzeumba jutni (ez különösen a Kiscelli Múzeum esetében probléma); abban is, hogy a múzeumon belül mit hol lehet megtalálni. A külföldiek szinte valamennyien hiányolták az idegen nyelvű feliratokat, de még a hazai látogatók közül is volt, aki felemlítette. Igen sokan panaszolták, hogy nem kapható katalógus, prospektus, reprodukció, pedig szívesen vinnének magukkal valami emlékeztetőt. Sok a panasz a kiállítások technikai alapfeltételeire, elsősorban a világításra, a büfé és a mellékhelyiségek állapotára, a pihenőhelyek hiányára, végül a múzeumi dolgozók viselkedésére (beleértve a tárlatvezetőket is).
Szerencsére, e zavaró momentumok a látogatók zömének nem vették el a kedvét, s a hiányosságok ellenére is kedvezően nyilatkoztak a kiállítás egészéről. Annál is inkább, mert egy másik kérdésünk szerint többségük mindig az egész kiállítás iránt érdeklődik, s ritkán figyel különösebben egyes termekre vagy tárgyakra; még utólag sem könnyen emeltek ki közülük egyet-egyet. Ami viszont a szemlélet viszonylagos differenciálatlanságáról árulkodik.
Jól tudjuk, hogy amit nyújtani tudtunk, egyelőre nem több pillanatfelvételnél. De egy-egy ilyen „gyorsfénykép” gyakran olyan jelenségeket is vizsgálhatóvá tesz, amelyeket a valóságos, élő-mozgó világban csak homályosan érzékelünk. És főleg: lehetőséget nyújt arra, hogy a további vizsgálatok irányát — most már némi adat birtokában — megfelelőképpen tudjuk kijelölni.
Források:
